Olyan különös volt minden. Mintha az egész tél lilába öltözött volna. Lila volt a köd, az út, a lehullott hó, de lilák voltak a vízcseppek, a neonfények, de még a gondolataim is. Egész Szöul lilában pompázott, engem pedig teljesen magával ragadott az a különleges hangulat, amivel a nyüzsgő város megtöltötte elmém.
Talán egyetlen dolog volt, ami képes volt elnyomni a varázslatos érzésvilágot: Yixing, aki még az addigiaknál is boldogabbá varázsolta a lelkem. Ott állt mosolyogva a főtéren állított hatalmas fa alatt - amin természetesen lilán világítottak az égők - és rám várt. Aprócska ajándékot szorongatott a kezei között. Talán ékszer lehetett, de ezt ilyen távolságból lehetetlen lett volna megmondani.
Lassan lépkedtem felé, hogy aztán a tekintetünk találkozásának a pillanatában elfeledkezzem a hatásos és elegáns belépőm gondolatáról. Szinte teljesen elfeledkeztem mindenről, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörű a mosolya, és mégis milyen ideges. Rohanni kezdtem, majd amikor odaértem úgy vetődtem a nyakába, mintha az életem múlt volna rajta.
- Boldog Karácsonyt! - suttogtam, majd apró puszit nyomtam fülére.
- Boldog évfordulót! - felelte, majd ajkaimra hajolt. Ott álltunk a főtéren, elveszve egymás közelségében, na meg a gondolatban, hogy négy évvel korábban pontosan ugyanazon a helyen csattant el életünk első csókja is.
- Mit hoztál nekem? - kérdeztem kíváncsian amint elhajoltam. Nem felelt, csak letérdelt, majd kinyitotta az aprócska ékszerdobozt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.