"Nászutas lakosztály?" - nézett ránk kérdőn a recepciós fiú. Kicsit olyan volt a tekintete, mintha éppen azt próbálná kitalálni, hogy melyikünk a hormonzavaros fiú, de el kellett keserítenem, mert - a rövid haj ellenére - nagyon is lánynak éreztem magam. A kérdésére egy bólintással feleltem, ő pedig kicsit ódzkodva adta oda a szoba kulcsait. Elmondta hol találjuk a liftet, illetve azt, hogy "a folyosón majd balra tessék!" és már vissza is merült a laptopjának a vizslatásába. 

A bőröndöket már előre felvitték, így nekünk már csak arra kellett figyelnünk, hogy ne tévedjünk el. 

A szállodai folyosók vörösben pompáztak. Kicsit olyan érzésem lett tőlük, mintha a Szürke 50 árnyalatának a forgatásába csöppentem volna. Mondjuk, tekintve, hogy ki volt a partnerem, annyira talán nem is bántam volna.

Bűnös gondolatokkal telve léptem át a szoba küszöbét. Meglepett az elém táruló látvány: hófehér falak, letisztult formák, piros és fekete bútorok. Ízlésesen minimalista volt, de nem szegényes. Pont jó.

Még szinte épp csak lehuppantam az ágyra, amikor Mina halkan megjegyezte, hogy ő éhes. Tekintve, hogy Karácsony volt tudtam, hogy ha még egy órát kibír, akkor teljes harci díszben mehetünk le elfogyasztani az ünnepi vacsorát. Halkan meg is jegyeztem, hogy ha lezuhanyzunk és átöltözünk, akkor pont annyi idő telik el, amennyire szükségünk van, aztán már mehetünk is falatozni. Erre persze rögtön felderült az arca, hisz az evésnél egyetlen dolgot szeretett jobban: kiöltözve enni.

Előre küldött, mert tudta, hogy én gyorsan elkészülök, hisz messze nem szerettem volna annyira kicsípni magam, mint ő. Körülbelül tíz perc letelte után már léptem is ki a fürdőszobából, hogy átadjam a helyem Minának, aki szinte dalolva lépett be az apró, szépen berendezett helyiségbe. Gyorsan felöltöztem és megszárítottam a hajam, aztán már csak annyi dolgom volt, hogy őt is megvárjam. A percek csak úgy repültek - majdnem olyan gyorsan, mint ahogy döglött hal úszik a vízben - a fejem fölött, ahogy várakoztam. Közben persze próbáltam nem halálra unni magam, de ez valódi kihívásnak tűnt.

Negyven perc után tárult ki végül az ajtó, majd kilépett rajta ő. Úgy éreztem, hogy azért a látványért hajlandó lettem volna odakövesedni a székhez, és örökké várni. Keskeny derekát, vékony vállait és formás combjait körülölelte a fekete, hosszú estélyiruha, ajkain szinte világított a vörös rúzs, haját pedig kócos kontyba fogta össze.

- Édes, azért csukd be a szád, nehogy belerepüljön valami - jegyezte meg, hogy aztán mosolyogva lépjen elém. - Mehetünk? - kérdezte szemtelen csillogással a szemében.

- Talán jobb lenne, mielőtt valami másra éhezem meg - vetettem oda, majd feltápászkodtam, és elkezdtem magam után húzni az étterem felé.